facebook

A Fehér-Przemsza vidék szellemei

Lebilincselő legendák az ördögről, aki a tengerpartról hozott homokot szétszórta a mai Błędówi-sivatag területén, az elátkozott alvó lovagokról, akik évente egyszer ébrednek fel (olvassa el, mikor!), vagy a romok alatt rejtőző elvarázsolt várról.

A Fehér-Przemsza forrásvidékénél temérdek legendát, népmondát, történetet hallhatunk, amelyek nemzedékről nemzedékre szálltak tovább.

Ördöghozta homok

Nem tudjuk pontosan, hol helyezkedik el a pokol, ám sok-sok évszázaddal ezelőtt Olkusz közelében bizonyosan tanyáztak ördögök. Abban az időben történt ez, amikor az emberek megnyitották az ólom- és ezüstbányákat. Mélyen a föld alatt tanácskozásra gyűltek a pokolfajzatok.

 

- Féktelen merészség az emberek részéről, hogy nem átallanak háborgatni minket – kiáltotta a legrangosabb ördög, miközben idegesen ráncigálta kecskeszakállát.

- Le sem hunyhatjuk ebéd után a szemünket, folyton csak zajonganak, kopácsolnak... Addig keresnek-kutatnak, hogy ha nem teszünk valamit, leásnak a poklokig!

- Ments isten! – csúszott ki a legkisebb ördögfióka száján, ám szerencsére senki sem hederített rá, különben nem úszta volna meg szárazon.

- El kell kergetnük az embereket, meg kell tanítanunk őket arra, hogy a föld alatt nincs semmi keresnivalójuk – bölcselkedett egy vénséges vén, erősen kopaszodó ördög.

- De mit tegyünk? – tanácskoztak a megrettent pokolfajzatok.

- Van egy ötletem – szólalt meg végre a legokosabbik. – Be kell temetnünk az üregeket, amiket kiástak, és akkor végre megnyugodhatunk.

- Betemetni? – vonogatták a vállukat a többiek. – Könnyű azt mondani! Sok mindenre képes a sátán, mégsem mindenható. Ki az, aki ilyesmire vállalkozna?

- Én!- szólalt meg egyszerre egy fiatal ördög. Idősebb, tapasztalt társai szánakozva néztek rá.

- Mi hiába törjük a szarvunkat – mondták a szemükkel -, és éppen te tudnád a megoldást?

- Tudom! – rikkantotta ismét az ifjú ördög, majd magyarázni kezdte tervét.

- Messze északon, a tengerparton borzasztóan sok a homok. Elég, ha odarepülünk, viszünk magunkkal egy nagy zsákot, teleszedjük homokkal, aztán a homokot beleszórjuk az emberek ásta üregekbe.

A bölcs, tapasztalt ördögök ezúttal elismeréssel pillantottak rá.

- Hát akkor repülj, pajtás, a tengerpartra, és vigyél magaddal egy hatalmas zsákot, hogy azonnal beszórhasd az összes lyukat.

- Repülök! – örvendezett az ördög, fogott egy pokolian nagy zsákot, és már indult is a északra, a tenger irányába.

 

Éjfél lehetett már, amikor a tengerpartra érkezett. A hold halovány fényénél, a hullámok zúgásától kísérve gyűjteni kezdte a rengeteg homokot. Amikor a zsák megtelt, a hátára vetette, elrugaszkodott a földtől és Olkusz felé röppent. Nem sokkal célja előtt azonban – vagy ügyetlenségből, vagy az égi erők hatására – nekiütközött egy templomtoronynak, a templom keresztje felhasította a zsákot, és az összes homok a közeli földekre szóródott. Így jött létre a Błędówi-sivatag. Az olkuszi ezüst- és ólombányákban pedig még évszázadokon keresztül dolgoztak az emberek, fittyet hányva annak, hogy lenn a mélyben az ördögök csikorgatták a fogukat mérgükben.

 

Az alvó lovagok legendája

Idézze fel ezt a történetet, ha majd az újjáépített rabsztyni várban jár! A helyiek szerint mélyen a föld alatt, a rabsztyni vár romjai alatt egy másik, gyönyörű vár rejtőzik. Dísztermében két kővé vált gyermek, egy kisfiú és egy kislány áll. A kisfiú ujján gyémánttal kirakott gyűrű csillog, a kislány nyakán gyöngyök fénylenek. A szomszéd termekben elvarázsolt érclovagok alszanak. Évente egyszer, virágvasárnap ébrednek csak fel, mindig akkor, amikor a legközelebbi templomból elindul a hívek körmenete. Ekkor a kisfiú ujján megfordul a gyűrű, kinyílnak a vártermek kapui, az elvarázsolt lovagok életre kelnek, beszélgetni kezdenek, és a finomabbnál finomabb étkektől roskadozó asztalokhoz ülnek. A lakoma éjfélig tart, ezután ismét mindnyájan kő- és vasszobrokká válnak. Így megy ez évről évre egészen addig, amíg a kőfiú ujjáról le nem csúszik a gyűrű. Ekkor a lovagok megszabadulnak a varázslattól, és a fiú vezetése alatt elindulnak, hogy a többi elvarázsolt sereghez csatlakozva megküzdjenek Lengyelország ellenségeivel. Ha győznek, az életre kelt kőkislány minden lovagnak egy-egy gyöngyszemet ad a Hazáért vívott küzdelem emlékére.

 Forrás: http://www.rabsztyn.ilkus.pl/legenda.html

 

Hogyan nőtt agancs a gonosz várúr homlokán

Bolesław nagyközségben, Krzykawka falu északnyugati részén, a helyiek által csak Nagyvárnak (Zamczyska) nevezett helyen XIII-XIV. századi lovagi erőd maradványai láthatók. A legenda szerint sok-sok évvel ezelőtt elvetemült, gonosz uraság lakott itt, aki alattvalóival együtt rettenetesen sanyargatta a népet. Rablóportyákat rendeztek a környéken, kifosztották a környező falvakat. Elvették az emberek pénzét, ruháját, élelmét, a legszegényebbeket sem kíméltek. Sok könnyet hullattak a nyomorultak, akiknek egy szál ingét, utolsó marék búzáját ragadták el. A becstelen várúr minden nap nagy lakomát csapott katonáival együtt, így pazarolta ebül szerzett vagyonát. Asztalai csak úgy roskadoztak a finomabbnál finomabb falatoktól; a katonák lépten-nyomon egy-egy nagy darab sonkát vagy vadcombot vetettek a kutyák elé. Még a rablók lovai sem nyúltak a szénához, zabhoz, csak árpát és tiszta búzát ettek. Messziről hallani lehetett a vár körül a nótázást, muzsikaszót. A kirabolt parasztok, méhészek, pásztorok és vadászok tehetetlenül nézték,a középső vártorony kivilágított  ablakait, ugyanis azon a helyen mulatott a legszívesebben a rablósereg. Egyik rajtaütésükből a haramiák annyira megrakodva tértek vissza, hogy lovaik lépni is alig bírtak a homokos, köves úton. Egyszercsak egy szegény zarándok jött velük szembe, akinek egyetlen vagyona egy száraz kenyérdarab és egy kulacs víz volt. Nem kegyelmeztek neki sem – hiába jajgatott és könyörgött a szerencsétlen, kifosztották mindenéből. Mitt tehetett a szegény vándor? Hosszú út állt előtte, a környék lakói pedig ugyanolyan szegények voltak, mint ő maga. Felkerekedett hát és követte kifosztóit a várba, gondolta, vendéglátást kér tőlük. Mikorra odaért, már javában tartott a lakoma, patakokban folyt a bor és a sör, az asztalon kacsa- és libasültek sorakoztak, a szolgák egyre-másra hordták fel a vaddisznó- és szarvaspecsenyéket. A zarándoknak azonban nem nyitottak kaput. Azt is alig hallották meg, ahogy vékony hangján kegyelemért könyörög, de azért odatódultak mind a torony ablakaihoz, hogy nyomorúságán gúnyolódhassanak és hangosan hahotázzanak rajta.A leghangosabb a gonosz várúr volt, aki megparancsolta, hogy engedjék be a zarándokot az udvarra, hogy még jobban megalázhassák; asztalukhoz ugyanis nem kívánták meghívni, még az onnan lehulló morzsákat is sajnálták tőle. A jámbor lélek letörten álldogált az ordítozó, csúfolódó zsiványok között. Hirtelen azonban olyan velőtrázó üvöltés hallatszott, ami még azt a nagy lármát is túlharsogta. Mindenki egyszerre elhallgatott és még jobban kihajolt a torony ablakain, hogy lássa, mi történt. Az egyik rablólovag ordított, akinek hirtelen hatalmas szarvasagancs nőtt a homlokán. Egy pillanat múlva a többiek is óriási szarvak súlyát érezték a fejükön. Megdöbbenve néztek egymásra, és látták, hogy összes társuk fejét is agancs díszíti. A szarvak akkorák voltak, hogy a fejüket nem tudták visszahúzni az ablakon, úgyhogy mind bennszorultak. Az elvetemült uraság is így lógott ki az ablakból, az ő fejét lapátszerű jávorszarvasagancs díszítette. Amikor a zarándok látta, hogy a várúr és udvara csapdába esett, felment a toronyba, asztalhoz ült, és nyugodtan enni kezdte a válogatott finomságokat, sorra kóstolta a drága borokat. Messzire elhallatszott az égi büntetéssel sújtott haramiák ordítozása. Gyülekezni kezdtek a környező falvak lakói, akiket a várúr és alattvalói úgy sanyargattak. Egyre közelebb és közelebb merészkedtek, végül beléptek a várudvarra, felmentek a toronyba, leültek a zarándok mellé, és ők is jó étvággyal falatozni kezdték a rég nem látott ízletes étkeket. A lakoma után megtömték tarisznyájukat az összeharácsolt kincsekkel, ügyet sem vetve az ablakokon fennakadt zsiványokra. Sokáig hallatszott még a környéken a becstelen várúr és bérencei ordítozása, ezért azt a két falut, ahova a lárma leginkább eljutott, Krzykawának (Kiáltozónak) és Krzykawkának (Kis-Kiáltozónak) nevezték. Azt is mondják, hogy a jávorszarvasokat, amelyek időnként fel-felbukkannak a Fehér-Przemsza völgyében és a błędówi mocsarakban, a gonosz várúr bőgése csalogatja erre a tájékra.

A megfagyott szavak rejtélye

Valamikor régen egy jámbor zarándok igyekezett Krakkóból Częstochowa felé. A fennsíkon sziklák közé jutott, de sehol sem találta a közülük kivezető utat. Próbálkozott erre, arra, de a bükkfatörzsek mögött mindenütt csak meredek, megmászhatatlan sziklafalakat látott, amelyek páfránnyal sűrűn benőtt útvesztőt képeztek. A vándor csak ült a sziklakatlanban, közben elmúlt a nyár és az ősz, majd olyan kemény tél jött, hogy a madarak megfagyva hullottak a földre. A didergő vándor már a halált várta, amikor hirtelen egy hermelint pillantott meg, amely egy vékony sziklafolyosón szaladt keresztül. A zarándok gondolta, megvizsgálja a sziklarést, hátha ő is kijut a völgykatlanból. Erre vezet az út! – kiáltotta hangosan örömében, de szavai megfagytak, és ő maga is kővé vált a nagy hidegtől. Nem sokkal később egy egész zarándokmenet tévedt arra, és ők sem tudtak kijutni a csapdából. Már-már kétségbe estek, amikor a tavaszi nap első sugara leolvasztotta a havat a kővé vált zarándok szavairól. Néznek a vándorok, hát egyszer csak látják ám, hogy a sziklán valami felirat áll. Odamentek és elolvasták, hogy: „Erre vezet az út!” Felkerekedtek, kijutottak a völgykatlanból, és meg is érkeztek Częstochowába. Így mentették meg a megfagyott szavak annyi ember életét.

A haramia és a szép leány

A legendákból természetesen nem hiányozhat a nagy szerelem… A monda szerint Zadroże és Trzyciąż között, Glanów irányában fehér sziklákkal tarkított, buja növényzettel borított dombok fekszenek, amik a Karbania nevet viselik. Évszázadokkal ezelőtt királyi országút haladt erre, a Karbanián pedig fogadó állt, ahol a Krakkóból Częstochowába vagy még messzebbre igyekvő utazók szálltak meg. Az épületben gyakran megfordultak a királyi hírnökök és a kereskedők is, akiket Jan, a fogadós mindig szívesen látott.

A ház igazi dísze a fogadós gyönyörű és okos lánya, Dorota volt. Szépsége messze földön híres volt, sok vitéz versengett a kezéért. A lány azonban mindig ügyesen elutasította udvarlóit, szíve ugyanis a környező erdőkben rejtőző egyik rabló iránt dobogott, akit az emberek csak Głowacz, vagyis Fejes néven ismertek. A rabló is viszonozta a lány érzelmeit, úgyhogy hamarosan már közös jövőjüket tervezgették. Głowacz kész volt lemondani szerelméért a betyárságról. Kapcsolatukat sokáig titokban tartották, ám végül Dorota úgy döntött, beszél apjával. A fogadós mindig megértő volt lányával szemben, akit életénél is jobban szeretett, ezúttal azonban hajthatatlan maradt. Amikor megértette, hogy egyetlen leánya senki máshoz nem hajlandó férjhez menni, fájó szívvel úgy döntött, hogy az imbramowicei kolostorba zárja. Mielőtt azonban tervét végrehajthatta volna, Dorota különös álmot látott, amelyben rég holt anyja adott áldást házasságára, végül pedig így szólt: „Meneküljetek Krakkóba!" A lány egy percig sem habozott. Összeszedte legfontosabb holmijait, magához hívatta Głowaczot és elhagyta Karbaniát. A hosszú gyaloglástól kimerülten Krakkó elővárosában, a vásáráról híres Kleparzban álltak meg, ahol új életet kezdtek. Głowacz kovács lett, Dorota pedig nagy gonddal nevelte három fiukat.

A Głowacz ragadványnév később Głowacki formát öltött, és vezetéknévvé lett. A fogadós egyetlen gyermeke eltűnése után egészen magába roskadt. Halála után a fogadó romba dőlt, majd már csak a XIX. század végén még létező fakápolna emlékeztetett rá. Dorota és Głowacz utódai, akik szüleik elbeszéléséből ismerték a Dłubnia-menti csodálatos tájakat, úgy döntöttek, visszatérnek szűkebb hazájukba, innen eredt a Trzyciążban gyakran használatos Głowacki név.

.

Nemcsak nekünk vannak népmondáink...Hallgassák meg a többi ország regéit is!

Az oklándiak úgy tartják, hogy a falu határában álló várrom egykor Attila erődje volt. A hunok királya szívesen vadászott a környező hegyekben, Réka, a felesége pedig a közeli várban várta. Réka itt is halt meg, Kustaly vára a sírja, és a Rika-hegység is az ő nevét őrzi

S hogy honnan ered Cserépfalu és a környező települések neve? Az öregek úgy tudták, hogy valamikor, nagyon régen, amikor még erdő bontotta e tájat, egy ember járt errefelé. Egy szélkét vitt magával. Abban volt egy darab avas vaj, zsír és pogácsa. És egyszer csak megbotlott ez ember, elesett, a szélke összetört, tartalma pedig szétment. Amerre a cserépedény darabjai estek, Cserépfalu helység keletkezett. Amerre a zsír elfolyt, lett Zsérc. A pogácsa (=bogácsa) Bogács felé gurult el, az avas vaj (=rossz vaj) pedig Noszvaj felé. Azóta nevezik így ezt a négy községet mind a mai napig.

Mi a Regio4trip?

A regio4trip.eu honlap a 2007-2013-as Kis-Lengyelországi Regionális Operációs Program részét képező és az Európai Unió által támogatott...

Kattintson ide, ha többet szeretne megtudni
Contact
e-mail:lgd@nadbialaprzemsza.org.pl
tel. +48 32 724 25 23
Kattintson ide, ha többet szeretne látni
Regisztráljon partnerként

Csatlakozzon hozzánk! Vájuk az idegenforgalmi vállalkozók és intézmények, elsősorban a vendéglátók és szállásadók jelentkezését. Hirdessük közöse...

Regisztráljon partnerként
A www.regio4trip.eu portál felhasználási szabályzata
Szép napot :)
A Regio4Trip csapata